Lakoma

Kedves Olvasó!

 

Egyre több szó esik az evésről. Diéták, böjtök, táplálkozási trendek kerülnek szóba a baráti beszélgetéseken is. És nemcsak arról van szó, hogy mára már idősnek, fiatalnak egyaránt van valamilyen nyavalyája, ami miatt kénytelen egészségtudatosabban étkezni, hanem mintha sokkal többet várnánk ezektől az ismeretektől és életmódváltásoktól. A „jól élni” törekvéseinkre valahogy rárakódott egy kétes bizonyosság, hogy minden eldől azon, mi van a tányérunkon. Tényleg ennyin múlna? Az evés valóban az önfegyelem, az igényesség, az életigenlés fokmérője?

*

– Meg fogtok halni – hallom nagyapám dohogását. – Mert összevissza esztek. Nincs rendje az életeteknek.

Fejcsóválva figyelte, mennyi esetlegesség forgácsolja szét a napjainkat. Nemcsak a több mint kilencvenöt év élettapasztalata miatt nem vitatkoztunk vele, hanem mert nyilvánvalóan tisztán látott. És ehhez nem kellett statisztikákra, tanulmányokra vagy életmódguruk sekélyes bölcsességeire hivatkoznia.

*

Ezt egy világutazó mondta, amikor megkérdeztem, milyen ember képes arra, hogy könnyű szívvel hátra hagyjon mindent, elbiciklizzen a világ végéig, majd hazajöjjön:

– Olyan, aki reggel felkel, és nem azon kezd gondolkodni, mit fog ma enni. Akinek ez a fontos, az nem kerüli meg a Földet.

*

Kevés olyan szánalmas és mégis alig rejtegetett emberi tulajdonság van, mint a mohóság. Kézenfekvő volna ennek illusztrálására a fogyasztói társadalom lélekromboló túlkapásait, a reklámok sóvárgást keltő hazugságait idecitálni, mégis inkább a svédasztalos fogadások életképei jutnak eszembe elsőként. Be kell ismernem: még sosem jártam olyan úri és művelt társaságban, ahol a nyakkendős urak és a selyemruhás hölgyek már-már pánikszerű lelkesedéssel ne tolongtak volna egymás sarkára lépve, diszkréten lökdösődve, hogy mihamarabb megpakolják a tányérjaikat a svédasztalok finomságaiból.

Ezért szoktam pimasz mosollyal emlegetni ilyenkor Jókai Mórt, aki a Kárpáthy Zoltán című regényében emléket állít annak az időnek, amelyben „az ős, patriarkális lakomák” helyébe „a haladó korszellem más módot hozott be, asztal csak az ételek számára áll, ott van felhalmozva, mi szemnek és szájnak tetszik, mellettök kanalak, villák, kések és tányérok mind egy halomban; ki-ki vesz magának, amire szüksége van, ott kezdi, ahol akarja, eszik, iszik kínálás nélkül, s letelepszik, ahol helyet talál, a legszemesebbé a legízletesebb falat, a legkényelmesebb hely, senki sem fűszerezi kínálkozásaival a vendégséget, az emberek úgy esnek át rajta, mintha rabolták volna, s félnének, hogy egy másik társaság rajtok üt, és elhordja orruk elől.”

*

A lakomáról a névtelen feltalálók is eszembe jutnak. Azok az emberek, akik az évezredek során fantáziájukat, kreativitásukat és szeretetüket arra fordították, hogy ízletes ételeket alkossanak. Mennyi figyelem, mennyi munka, mennyi elszántság és hit kell ahhoz, hogy az ember észrevegye és a saját szolgálatába állítsa a világ törvényszerűségeit!

Hogyan lett kenyér? Hogyan lett habos sütemény vagy omlós pecsenye? Kik voltak azok, akik először kezdtek hinni abban, hogy a tűz szabályozásával, a rászánt idővel, az emberi mozdulatok kitartó ütemével néhány alapanyagból valami különlegesen finom ételt hozhatnak létre? Mennyire várhatták, hogy másokkal is megkóstoltassák? Mekkora lehetett az örömük az első cipó fölött?

Milyen emberek azok, akik először gondolnak arra, hogy az egyszerű dolgok átlényegülhetnek?

*

„Nagyon hontalan lehetett” – írja Hervay Gizella az Aki az asztalt kigondolta… című versében. Különös felvetés. Talán mégis igaz.

Talán csak egy költő gondolhat arra az élet hajnalán, hogy a világból hiányzik az asztal.

„Egy deszkalap, valami láb,

ácsolt magának hazát.

 

Aki az asztalt kieszelte,

a világot köré ültette.

 

Nagyon messzire láthatott:

asztalainkra ráhajolt.”

 

Az ünnepi fogások rendjében, a hétköznapi ételeink ízében, ezeknek a magától értetődőnek tűnő alkotásoknak a zsenialitásában nagyon messzire látó ősök telepednek az asztalunk mellé.

 

Áldott ünnepet!

 

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő