Ős

Kedves Olvasó!

 

Ki a legkorábban született felmenőd, akit te magad is személyesen ismertél? Milyen ember volt? Mit tudsz róla? Hogyan emlékszel rá? Egyáltalán mire emlékszel? Felismernéd az arcát egy régi fényképen? Egy fiatalkori portréján is? Megismernéd a hangszínét, ha ő beszélne egy hangfelvételen? Fel tudod idézni egy-egy mondatát, jellemző szófordulatát, szokásait, gesztusait? Tudod, mit szeretett, mit nem, miben hitt és mit vetett meg?

*

A nyolc dédszülőm közül csak egyet ismertem: öregmamát, apám anyai nagyanyját. Amikor meghalt, 91 éves volt, én meg hat. Gyakran felkeresték őt a falubeli asszonyok. Jöttek: Máriskó néni, segítsen. Ő meg gyógyfüveket adott ilyen-olyan bajokra, és magyarázott a régi időkről. Gyakran futottam be hozzá, mert nála nagyokat lehetett hallgatni. Nem kérdezett olyanokat, mint a többi felnőtt: „Oszt’ mi leszel, ha nagy leszel?”, „Kit szeretsz jobban – anyát vagy apát?” és más bugyutaságokat. Öregmama emberszámba vett akkor is, amikor még kicsi voltam. Úgy beszélt velem, mintha mindent megértenék. Most visszagondolva, úgy látom, ő volt az első ember, aki komolyan vett.

*

Mégsem tudom felidézni sem az arcvonásait, sem a hangját. Csak egy hangulat és pár semmiség maradt meg nekem belőle. Az, ahogy az ablakon besüt a délelőtti nap a szobájába, lassú, kimért mozdulatokkal gyógyteát tölt egy csészébe, bemegy a kamrába, valamit keres a stelázsin, egy barna papírzacskóval tér vissza. Tisztaság és mamaszag van. Nem öregszag, hanem menta-, székfű-, zsályaillat és egy enyhe petróleumszag. Petróleummal fésülte át a haját, a csontfésűjére is emlékszem, meg a mozdulatra, ahogy hátrasimítja a tincseit. Már nem tudom, hogy szürke haja volt vagy fehér, csak az élénk tekintetére és a kezére emlékszem, meg ahogy keszkenőt köt és megigazgatja.

*

Arra emlékszem, hogy beszél hozzám, és nem vár választ. Olyan dolgokat mesél el, amiket nem szoktak a gyerekeknek elmondani. Irtózatos dolgokat is nagyon nyugodt hangon. Például hogy halva születtek a fiai, és akkor a bábaasszony azt mondta dédnagyapámnak, szedje fel a küszöböt, mert biztosan ott van egy béka, az hozta a bajt. Felszedték a küszöböt, és valóban ott volt egy kiszáradt béka. Akkor a bába elmagyarázta, hogy a békát rontással küldték a házba, ha elpusztul, meghal valaki az ott lakók közül. Öregmama nagyon komolyan rám nézett: Ide figyelj, ezt tanuld meg, hogy ha béka jön be a házba, ne bántsd, ne üldözd, ne nyúlj hozzá. Egy tányérba tegyél le neki a küszöb mellé tejet és kenyeret, mondd, hogy egyen és menjen Isten hírével. Ha elmegy, elkerülöd a bajt, megértetted? Bólintottam, és többé nem beszéltünk erről.

Úgy hallgattam az életének ezeket a sötét emlékeit, azzal a borzongató kíváncsisággal, ahogy a mesebeli retteneteket. A Bibliából és a népmesékből már amúgy is tudtam, hogy létezik gonosz, és legyőzhető.

*

Öregmama már több mint egy évtizede a temetőben volt, amikor mama kérdezősködésére elmondtam, mit miért gondolok másképp, mint ahogy ő helyesnek tartja.

– Pont olyan vagy, mint anyám! Furcsa és makacs – dohogott, mint már sokszor.

Nekem ilyenkor mindig nevethetnékem támadt, mert úgy tűnt, öregmama valahogy a cinkosává tett.

*

Mire felnőttem, nagyon távolivá és kissé zavarba ejtővé vált a gyerekkorom mágiával teli világa. Aztán egy nap jelenvalóvá lett ismét.

A második fiunk érkezése előtt történt, több mint hat hónapja várandós voltam, amikor görcsök és vérzés miatt orvoshoz kellett rohannunk. Felírt ezt-azt, és szigorúan ágyba parancsolt. Miközben otthon feküdtem tehetetlenül, rettegve, hogy elveszítjük a gyerekünket, a nyitott ajtó felől valamiféle kaparászást hallottam: egy béka jött be. Halállal küldték – villant belém az iszonyat, de aztán hirtelen békét és nyugalmat éreztem: tudom, mit kell tenni. Tejet és kenyeret hoztam neki a konyhából, letettem a földre, azt mondtam a békának, hogy ez az övé, és megkértem, hogy menjen el. A béka hosszasan rám nézett, belemártotta a lábát a tejbe, aztán szinte komótos mozdulatokkal átmászott a küszöbön, és elment. Én pedig biztos voltam benne, hogy most már nem lesz semmi baj.

Majd kívülről láttam magam: itt egy 21. században élő, felnőtt, értelmes nő, aki tudja, hogy teljesen természetes, ha ősszel egy béka melegebb helyekre húzódva betéved a házba, mégis „lakomát” rendez neki. Mekkora őrültség!

Aztán öregmamára gondoltam, és megértettem, miféle bölcsesség mondatta el vele mindezt. Hogy miért beszélt egy gyereknek súlyos veszteségekről, megpróbáltatásokról, megmásíthatatlan és jóvátehetetlen dolgokról is. Mert tudta, hogy már nem lesz velem, mire felnövök. Nyilvánvaló volt, hogy nem lehet mellettem, amikor majd én aggódom a fiam életéért. Ha csak pár év adatott, amikor ismerhettük egymást, abban a néhány évben kellett elmondania mindazt, amiről úgy gondolta, tudnom kell, mert segíteni fog. Adott valamit, ami megnyugvást hozott az életem egyik legijesztőbb napján.

*

Az ősök nagyon sokféle módon vannak jelen az életünkben: a génjeinkben, a szokásainkban, a gesztusainkban, a félelmeinkben, a reakcióinkban, a tehetségeinkben, a bizakodásainkban. Nem mindig úgy, ahogy szeretnénk, és nem mindig akkor, amikor kérnénk. Van, hogy csak olyankor vesszük őket észre, amikor már nincs más kapaszkodónk – egy történetben, egy mozdulatban, egy régi mondatban, amelyet addig úgy tűnt, elfelejtettük. Erről szól ez a lapszám. És azokról a nemzedékekről is, amelyeket ismeretlenné távolított a múlt, mégis formálja a jelent és a jövőt az ő élni akarásuk is.

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő