Tiszta

Kedves Olvasó!

A tisztaságról a nagytakarítás jut eszembe – az, ahogy gyerekkoromban láttam. Akkor nem a sziszifuszi munka tűnt fel, hanem anyám konoksága, hogy mindent el kell mozdítani a helyéről, törölni, mosni, suvickolni, válogatni, újrarendezni. Legjobban azt szerettem, ha meszeltünk is, olyankor napokig szanaszét volt minden, a bútorok a szoba közepére tolva, mindig más helyiségben aludtunk, ahol épp nem száradt a fal – otthon voltunk, de mégsem.

Külön rituálé volt a tisztaszobában a vetett ágy megbontása, hatalmas párnákat, dunyhákat hordtunk ki a napra, két hokedlire keresztülfektettük a nagylétrát, és annak fokai közé állítottuk a tömött tollpárnákat. „Mindent süssön meg a nap!” – ennyit értettem a buzgalomból, és hogy valami közben megváltozik, majd visszarendeződik minden. A felmelegedett párnákat ölelgetve masíroztunk vissza a házba, hogy újraépítsük a vetett ágyat, igazgattuk a keményített csipketerítők mintáit, a függönyök redőit, a gondosan áttörölt porcelánokat és a vitrin sok-sok furcsa kincsét. Az jut eszembe, ahogy a nap végén ágyat vetünk, elrendezzük a ropogó lepedők széleit, és mikor mindennel megvagyunk, anyám nagy levegőt vesz. A tekintetével végigpásztáz mindent. Teleszívja a tüdejét, miközben meglebben a függöny a nyitott ablakban. Valami olyan diadal van ebben a pillanatban, mintha egy hegycsúcson állnánk.

*

Ezek a végső simítások jutnak eszembe akkor is, amikor a folytonos loholásunk útvonala kisebb falvakon vezet át: tavasz van vagy kora ősz, szombat, már alkonyodik, eljut hozzánk is a földszag vagy a frissen kaszált fű illata. A takaros porták előtt szorgoskodnak az emberek, sepregetnek, kigyomlálják a gyomokat a kapu elől, az árokpartról, a járdaszegély mellől. Az arcukon ott a bizonyosság, hogy holnap eljön az Úr napja, és a remény, hogy addig az éjszaka sem dúlhat fel semmit.

Ilyenkor nem jut eszembe, hogy a tisztaság feladat, igény, küszködés, önáltatás, megfelelési kényszer és törékeny illúzió. Csak jólesik elhinni, hogy a rend ilyen egyszerű, és a világot össze tudják tartani ezek a földi szertartások.

*

Mit tudhatunk a tisztaságról egy olyan korban, amely napról napra az orrunk alá dörgöli, hogy beszennyeztünk mindent? Mocsok, méreg és szemét mindenhol – ott van a levegőben, a földben, a vízben, az asztalra tett ételeinkben, a szétdobált szavainkban. Mit jelent felismerni ezt – tisztánlátást vagy elidegenedést?

*

A tisztaság sosem végérvényes, semmi nem marad érintetlen, mindenhol nyomot hagyunk, minden nyomot hagy bennünk. Újra és újra konok akarással kell számba venni mindent: előszedni, kivinni a napra, dönteni róla, hogy van-e helye még az életünkben. Ezt évezredek óta tudja az ember, a régiek is érezték, hogy az élet során valami ránk rakódik, amit időről időre újra le kell tisztítani. Erről szól a böjt. Nem a lemondás, nem a koplalás, nem a test méregtelenítése az elsődleges célja, hanem a figyelem befelé irányítása, a lélek lomtalanítása. A böjt eszköz, hogy szembesülj a határaiddal, az erőddel, az esendőségeddel – nem táplálkozási kérdés, nem diéta, nem életmódváltás.

*

Úgy tűnhet, minden viszonylagos és esetleges. Holott egyre nagyobb a sóvárgás az egyszerű, érthető, tiszta igazságokra. De mi az, ami igaz és nem bonyolult? Egyáltalán igaz lehet-e valami, ami nem mondható ki egyszerűen?

*

Mifelénk a költők ismerik ezeket a szentenciákat:

„Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.”

(József Attila: Nem én kiáltok)

Ez a pár sor kijelöl egy másfajta felelősséget is: megtisztítani önmagunkat és tisztává segíteni másokat.

Kezdjük el! Jön a tavasz, hozzuk ki a fényre a legtisztább szavainkat, a legigazabb bizonyosságainkat a jóság létezéséről!

 

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő