Barátság

Kedves Olvasó!

Pár éve egy kegyetlen játék ötlött fel bennem – kezdetben ártalmatlannak tűnt, de igen döbbenetes szembesülésekhez vezetett. Egy egyszerű gondolatkísérlet volt: mit tennék, ha megadatna, hogy megállítsam az időt 21 napra? Azaz kapnék az életembe plusz 21 napot egy olyan világban, amely egyszerűen megállt – szabadon sétálhatnék, élhetnék a mozdulatlan emberek között, majd három hét múlva egyetlen csettintéssel újraindulna minden, másnak talán fel se tűnne, mi történt. Szabad perceimben ezt a játékot építgettem magamban: mi mindenre elég 21 nap? Mihez lehet kezdeni egy megállított világban? Egyáltalán mire érdemes három – ajándékba kapott – hetet szánni?

A játékszabály szerint egyetlen egy embert magammal vihetek ebbe a furcsa időzárványba. Először azt gondoltam, ez a lehetőség engem nem érdekel, hiszen egészen remek volna tényleg egyedül lenni, akár a könyvemet is befejezhetném végre, vagy elolvasnám mindazt, ami kupacokba rakva felgyűlt az íróasztalom mellett, esetleg egyszerűen lenne három hét az életemben, amikor nem csinálok semmit, pihenek, bambulok, élek gondtalanul. Aztán belém nyilallt, lehet, hogy sokáig fogok élni. Lehet, hogy lesz idő, amikor évekre egyedül maradok. És akkor biztosan haragudnék magamra, hogy életem legkülönlegesebb három hetét nem osztottam meg senkivel.

Úgy döntöttem, választok valakit. A fiaimmal volna érdekes egy ilyen sztori – látni, hogy őket mi érdekli a világból, beszélgetni sokat. Bizonyára meghallgatnám párszor, hogy ez az egész mekkora gáz, és ott is naponta többször kellene válaszolnom az élet nagy kérdésére: most mit lehet enni? Nevetnénk és bosszankodnánk sokat. Kockázat sem volna benne, hiszen megszokták, hogy ez a furcsa nő az anyjuk, és ezen már semmi sem változtathat, az sem, ha 21 nap alatt mégis egymás agyára mennénk. De csak egy valakit vihetek, nem választhatok közülük.

Ekkor elkezdtem a hozzám legközelebb állókat „lemérni”: jópáran vannak, akikkel bármikor bevállalnék egy ilyen helyzetet egy hétre; néhányukkal két hétig is jól elvolnánk, de egyetlen embert sem találtam, akivel nyugodt szívvel és megingathatatlan optimizmussal megosztanám ezt a három hetet. És ez egészen kellemetlen, kényelmetlen és kegyetlen szembesülés volt. Egyrészt magammal: milyen rusnya némber lehetek, hogy így gondolkodom azokról, akiket szeretek. Aztán azt sem volt jó megtapasztalni, hogy az emberi kapcsolatok lemérhetők, racionalizálhatók és mennyire törékenyek.

Ami biztos: az életközepi válság felturbózására kiváló alkalom ez a gondolatkísérlet.

*

Ennek a játéknak a fényében volt igazán jelentőségteljes az ajándék, amelyet a legutóbbi születésnapomra kaptam. Egy „szamizdat” Magyar Kultúra magazin. Egy Éva-lapszám. Számomra nagyon fontos emberek írtak bele, emlékeket, köszöntéseket, reflexiókat – sok mindent megtudtam arról, milyennek látnak. (Egy ilyen ajándékot szerintem mindenkinek kapnia kellene valamikor az élete során – elképesztő hatása van.) Bár több olyan ember is kimaradt, aki sokat jelent nekem, azt mégis jól összefoglalta, mennyi különleges lélek van körülöttem, milyen kivételes emberek kísértek engem az életem egy-egy szakaszában, és mennyire változatlan ez a kötődés akkor is, ha olykor sokáig nem találkozunk.

*

A barátságot – így tapasztaltam – nem létrehozza az ember. Hanem felismeri. Nem határozhatunk úgy, hogy mostantól X. Y. barátja leszek. Ez nincs a hatalmunkban. Nem lehet valakit szándékosan szeretni vagy nem szeretni. (Terapeuták sokat tudnának mesélni arról, hogy olykor hány évig tart megtanulni nem kötődni egy emberhez.)

Van olyan barátom, akit az első mondata elárult, már a bemutatkozásnál felfedte a kilétét. Egyetlen mondat. Amely abban a helyzetben valószerűtlen, furcsa, nevetségesen profán és végletesen őszinte. Tehát a barátom. Csak ő mondhat ilyet. Csaknem két évtizede az életünk része. A barátság néha egészen egyszerű és magától értetődő.

*

Vannak másfajta találkozások is. Ott áll előtted egy ember. Ránézel, és átvillan rajtad a bizonyosság: valami nagyon fontosat fogok tanulni tőle vagy általa. És nincs benne semmi elkerülhető. Bekövetkezik. Ismét csak figyelned kell, hogy felismerd.

Amíg nem találkoztál vele, nem hiányzott az életedből. Utána viszont nem pótolható. Azon kapod magad, hogy fejben neki mesélsz. Mit szólna ehhez? – ötlik fel benned, de már nem tudhatod meg a választ. Be kell látni, hogy az is barátság, ami véget ér. Gergely Ágnes a Lélekszonda című versében írja:

„A villámütés sose földelődik.

Ha barátod volt, nincs helyette más.

Szerelmet elveszteni: légszomj.

Barátot fulladás.”

*

Máskor meg azon kapod magad, hogy lett egy barátod, szinte észrevétlenül melléd sodródott egy ember, és mostantól számíthattok egymásra bármit is hoz az élet. Szövetség ez. Olyan, amilyenről Márai beszél: „Barátság, abban az értelemben, szűkszavúan, ahogy két ember, kézfogás és ígéret nélkül, egy életre jótáll a másikért.”

*

A barátsághoz csak figyelem kell. És jelenlét. Pilinszky János Ferenczy Béniről írta: „Egy ember élete nagyrészt figyelmének története. Ha két pillantás valóban találkozik: rendszerint döntő pillanat. Szinte kivédhetetlen, hogy szerelem vagy barátság szülessék belőle. Boldog karambol.”

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő