Otthon

Kedves Olvasó!

Az otthon egy határvidék. Egy sáv, ahol meghúzódnak az ismerős dolgok, helyek, korok és kapcsolatok. Ez a határvidék beékelődik oda, ahol elkezdődne a világ azon része, amely idegen, vagy amely menthetetlenül már csak a sajátunk. Tehát egy között-állapot, ahol elidőzhetünk, mielőtt teljesen magunkra maradnánk, vagy mielőtt kilépnénk az ismeretlenbe. Ez a között-állapot az, ahonnan ráláthatunk a világra, de biztonságos távolságból fürkészhetjük önmagunkat is. Ezért nem mindegy mivel zsúfoljuk tele.

– Ismerted…? – kérdi anyám, és mond egy ismerősen csengő nevet. Gyakran már nem tudok arcot kötni a névhez, de anyám máris magyarázza, melyik utcában lakott az illető, és mikor találkozhattam vele. El tudja sorolni a falu összes háza esetében, hogy az elmúlt hatvan évben kik laktak ott, mi lett velük, és kik élnek most azokon a portákon. Amióta elköltöztem otthonról, átnevezték a falunkban az utcákat, és én nem tudom, mire. Még azt sem jegyeztem meg, hogy a sajátunk, a Felszeg melyik virág nevét viseli éppen. Ha a szülőfalumra gondolok, olyan utcákon kódorgok, amelyek sosem szerepeltek a térképeken, névtáblákon, és most úgy nőnek fel ott gyerekek, hogy talán nem is sejtik, hogy a szüleik, nagyszüleik fejében valójában az az utca nem is az az utca. Vajon hány generáció múlva lesz az Alszeg, Felszeg, Kandia, Kisfalu helyén végérvényesen valami más?

Csupán bő másfél évtizednyit ismerek egy falu múltjából, ünnep- és hétköznapokat, ezek adtak keretet annak az otthontapasztalatnak, amelyik ott van minden új nekibuzdulásom mögött.

Néha áltatjuk magunkat azzal, hogy az identitás jóval összetettebb szövevény annál, mint hogy a mélyben folyton ott izzon az a tény, hogy mikor, hol és hogyan történt az emberrel a gyerekkora. Egy hely jelenéről és remélt jövőjéről viszont tökéletesen lepereg az egyszeri ember élettapasztalata, és más-más arcát kínálja mindenkinek. Akik most élnek ott, talán nem is sejtik, hogy a gyerekük számára ugyanez a hely egészen másfajta bizonyosság lesz. Anyám faluja, amelyet portáról portára ismer nem azonos az enyémmel, amelyben lassan több az ismerős fa, mint az ismerős ember, több a gyerekkor, mint bármi más veszteség. Én nem tudom, hogy a szembejövő „kié”, azaz ki az anyja-apja, csak hogy régen itt valami más volt, az óvoda helyén egy másik óvoda, a bozótos helyén egy ösvény, a kiszáradt mederben egy „folyóka”. Mind-mind múlt idő, ahova nem lehet többé hazatérni.

Fényekből, illatokból, ízekből, hangokból épül az otthon – szinte pontosabban meg lehet nevezni a hozzá kapcsolódó testi érzeteket, mint az érzelmeket, amelyek hozzá kötnek. Mert az otthontapasztalatnak van egy zsigeri szintje is: jó esetben a béke és a biztonságérzet, a kevésbé szerencséseknek meg a folytonos készenlét, a szorongó várakozás.

Akik nekiveselkedtek annak, hogy valahol otthont teremtsenek maguknak és az övéiknek, bizonyára felfigyeltek arra, hogy olykor minden emberi logikával ellenkezve fogalmazódik meg bennük a bizonyosság, hogy az adott hely az otthonukká tud-e válni vagy sem. Azt is megtapasztalhatták, hogy az otthon nem egy hely, ahol letelepedhetünk, hanem egy állapot, amely a távolság és a közelség megélésére egyaránt teret enged. Olykor ehhez elég a társ jelenléte, máskor napi rituálék, kedves kacatok, a tárgyakhoz való igen bonyolult viszony is beépül az otthon fogalmába.

Manapság nagyon trendi kiüríteni az életterünket, rendszeresen szelektálni a tárgyakat, és elengedni mindazt, amit cél nélkül tartogatunk. Amiről azt állítjuk, hogy kell, de nem használjuk semmire. Nincsenek észérvek mellette, csak holmi érzelmi kötődés vagy kegyeleti szemérmesség tiltja, hogy kidobjuk végre. És csak porfogó. Elfoglalják előlünk a helyet a saját otthonunkban. Könnyű bedőlni ennek az érvelésnek. Aztán felriadni arra, hogy immár minden letisztult, egyszerű, praktikus körülöttünk. Semmi káosz, semmi limlom. Semmi személyesség. Semmi személyiség.

Az ember gyakran érezheti úgy, hogy a tárgyak, amelyeket ő maga hord haza nap mint nap, folytonos térfoglalásban vannak, és már-már megnyerhetetlen küzdelem kordában tartani azokat a folyamatokat, amelyek szinte észrevétlenül rendetlenséget teremtenek körülöttünk. Számtalan stratégia, jól bevált módszer van a rendrakásra, rendszerezésre, egy háztartás működtetésére – de lehetünk-e ilyen felkészültek, ha a fejünkben zajlik hasonló térfoglalás? Ahogy a tárgyak, limlomok és pormacskák besettenkednek az otthonainkba, ugyanúgy fészkeli be magát a gondolataink közé is a káosz, a kártékony sóvárgás vagy a sértettség. Fel vagyunk vértezve ellenük? Észrevesszük, ha szelektálni és takarítani kell? Képesek vagyunk tudatos döntéseket hozni, vagy mint a tárgyak esetében valamely lakberendezési trend nyomán cseréljük le a régi dolgainkat, kartondobozokba pakolva elengedjük azt is, amitől otthonos volt a tér, tele a történetünk és létezésünk bizonyítékaival? Ki dönti el, mi kerül a helyére?

Van, aki önmagában hordozza az otthonteremtés képességét – itt elsősorban nem azokra gondolok, akik bárhol otthon tudják érezni magukat, hanem azokra, akiknek a közelében otthon érzi magát a másik ember. Ezt az erőt és derűt építsük magunkban, ha otthonra vágyunk.

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő