Szép

Kedves Olvasó!

Zavarba ejtett a rádöbbenés, hogy eddig még sosem volt Szép-lapszámunk. Miközben évek óta hónapról hónapra olyan fogalmakkal foglalkozunk, amelyek meghatározzák az emberi gondolkodást és a kultúrát, ebben a vizsgálódásban hamarabb került sorra például a szemét, a kutya vagy a foci is, mint a szép. Holott nyilvánvalóan ez jóval meghatározóbb fogalom, az emberi civilizáció eredete bizonyosan összefügg azzal, hogy ez a furcsa lény felismerte a szépet, sőt akarta, kereste, majd képessé vált arra, hogy létrehozza, rögzítse és megossza másokkal.

Amíg ezen a lapszámon dolgoztunk, többször is eszembe jutott egy nyári emlék. Amolyan pedagógiai sikerként könyveltem el, hogy duzzogó osztozkodás helyett milyen jó játék kerekedett egy feszült helyzetből.

Egy nagyobb baráti társasággal a tengerparton töltöttünk pár napot. A kisebb gyerekek az egyik lelkes apával homokvárat építettek. Hatalmas tervekkel, precíz stratégiával láttak hozzá – de a nagy sürgés-forgásban úgy alakult, hogy a társaságban lévő egyetlen kislány kiszorult a játékból. Állt ott, kezében egy műanyag gereblyével, és dacos monológot folytatott arról, hogy akkor ő most megy, és épít egy másik homokvárat. A fiúk persze rá se hederítettek – lapátoltak, ástak, vizet hordtak, formákat öntöttek. Lilla bevett engem is a csapatába, és immár kétszemélyes brigádként nekiláttunk. Az építéshez egyetlen szerszámunk volt: a gereblye, amely Lilla kezében maradt. Amikor a fiúktól eszközt kértünk az építéshez, kiderült, hogy nekik márpedig szükségük van az összes lapátra, formára és vödörre, hiszen ők egy „óóóriási” várat építenek. De nekünk adtak két műanyag kanalat, amely a fagyizás után ottmaradt, és amelyet már amúgy is a szemétre szántak.

Lilla dühös volt, különösen, amikor látta, hogy felnőttként nem teszek semmit a nyilvánvaló igazságtalanság ellen, de csak annyit súgott oda nekem:

– Mi csak azért is építsünk nagyobbat!

– Nem. Azzal fölösleges versengeni. Mi valami bonyolultabbat fogunk építeni – kacsintottam rá, és végre mosolygott.

Nekiláttunk homokbuckákat kerekíteni, labirintusszerű árkokat ástunk köréjük, egy nagyobb kupacon keresztül alagutat fúrtunk, és ennek a furcsa rendszernek a közepébe leszúrtuk az egyik kölcsönkapott kanalat. Közben épült a történet is: ez itt Szentkalánfalva, egy ősi civilizáció maradványa, a műanyagkanál pedig egy épen maradt totem. A település lakói rejtélyesen eltűntek – emberi maradványokat nem találtunk, temetkezésnek nincs nyoma, valamiért egyszerre és egyetértésben távoztak. Miért? És hova mentek? Veszélyben voltak? Vagy kalandvágyból? Kiderült, hogy a kupacon átfúrt alagút párhuzamos univerzumokba visz, és különböző idősíkokba is át lehet jutni rajta. Amikor elkészültünk, csak akkor vettük észre, hogy a fiúk hátrahagyták a mérsékelten „óóóriási” várukat, és ott toporognak, hogy ők is beszállnának a játékunkba. Bőven akadt tennivaló: ki kellett találniuk, miért mentek el Szentkalánfalva lakói, hova csapódott be egy meteorit, és építeni kellett a labirintus oldalába egy csillagvizsgálót is.

Az egyszerű és a bonyolult dolgok működésén gondolkodva jutott eszembe mindez. Mert a szépségre valahogy mindkettő jellemző. Az évezredek bölcselete sokrétű gondolatfolyamokban igyekezett megragadni a szépség mibenlétét – mára szofiszikált meghatározást könnyebb megfogalmazni, mint egyszerűt és vitathatatlanul igazat. Mindezt figyelembe véve mi két állítás igazságát próbáltuk tetten érni a világ dolgaiban:

1. A szép tetszik.
2. A szép nem az, ami tetszik.

Ez a paradoxon rávilágít arra, hogy míg a tetszés alapvető ismérve a szépnek, a tetszetős milyen könnyen megtéveszti a felületes nézelődőt. Ebben a lapszámban leginkább azt igyekeztünk feltárni, mi miért tetszik az embernek – mondhatnánk azt is, hogy miközben kerestük a szépség megértéséhez vezető utat, bejelöltük a zsákutcákat a térképen.

Néhány irányjelzés, eligazodási pont mégiscsak az utunkba került. Például az a tény, hogy az igazi szépséget felismerni egyetlen pillanat is elég – azonnal nyilvánvaló, hiszen tetszik. Bár ez az állítás a tetszetősre is igaz lehet. De nagyon egyszerű megtalálni a különbséget. Itt jön segítségünkre az idő, amely mindig felfedi mindennek a valódi természetét. A szépség igazi arca is csak a rászánt időben mutatkozik meg: az láthatja, aki elidőz vele. Ebben a szemlélődésben egyre különlegesebb, bonyolultabb, megrendítőbb és felemelőbb lesz, ami szép. A tetszetős pedig egyre sekélyesebb, üresebb, unalmasabb és zavaróbb.

Ezért kártékony az a hajszoltság, amelyben élünk, mert az információáradat és a tetszetős instant élménye elsodorja a figyelmünket a bonyolultabb és igazabb szépről, elrabolja a szemlélődés idejét. Emberi esendőség, hogy egy fárasztó nap végén a legtöbben egyszerű dolgokra vágyunk, ha mégis megnézünk valamit, akkor az legyen „agyzsibbasztó”, valami, amin nem kell gondolkodni. És valójában ez rendben van így. A múlhatatlan széppel valójában nem ilyenkor érdemes foglalkozni – nem loholás után, hanem loholás helyett. Vissza kell követelnünk azt az időt, amit erre szántak nekünk. A hetedik napok szemlélődése, az ünnepek megszentelt ideje nemcsak az ember lelki egészsége és a közösség megélése miatt létfontosságú, hanem a szép megismerésének lehetősége miatt is. A hétköznapokban talán csak annyit tehetünk, hogy úgy neveljük magunkat és egymást, hogy ne sorvadjon el bennünk a komplexitás iránti fogékonyság, igény és vágy.

Ráérős szemlélődést kívánva ajánlom ezt a lapszámot.

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő