Kedves Olvasó!
Pár évvel ezelőtt egy felmérés azt igazolta, hogy a magyar szülők naponta átlagosan hét percet beszélnek a gyerekeikkel. Meglehet, azóta még riasztóbb ez az arány. És nyilvánvaló, hogy a felnőtt családtagok sem beszélgetnek sokkal többet. Mire figyelünk valójában, ha a legfontosabbakra sincs időnk?
A Jókai-bicentenárium apropóján rendszeresen előadásokat tartok diákoknak. A jövőről beszélgetünk – arról, hogy milyennek tűnik most, milyennek tűnhetett régen, milyen döntéseket hozott a fiatal Jókai, és mi milyen döntéshelyzetekbe kerülünk manapság. Eredetileg középiskolásoknak szántam ezt a rendhagyó irodalomórát, mert újra és újra beigazolódott, hogy nagyon éles és tiszta kérdéseket fogalmaznak meg. Őket már napi szinten foglalkoztatja, olykor nyomasztja a jövő. De az élet úgy hozta, hogy az utóbbi pár hónapban szinte mindig 12 évesek ültek a nézőtéren. Hatodikosok. Hétről-hétre. Máshonnan közelítettük meg ezt a kérdéscsomagot, és egészen döbbenetes szembesülést hozott egy-egy találkozás.
„– Mikor gondoltál először a jövőre?
– 2023-ban – mondja szinte gondolkodás nélkül egy gyerek a hátsó sorban. Meglep, hogy évszámot mond.
– Mi történt akkor?
– Semmi, csak valahogy sok dolgom lett. Nincs idő semmire. Régen csak éltem, de most mindig kell csinálni valamit.”
Valószínűleg ismerjük ezt az érzést mindannyian. Talán még emlékszünk is arra, milyen volt a gyerekkor időtlenségében csak addig tekinteni előre, amíg a két kezünkön ki tudtuk számolni, hányat kell még aludni, hogy bekövetkezzék, amire várunk.
„– Mi volt az a szüleitek gyerekkorában, ami szerintetek jobb volt, mint ma?
– Hogy nem ellenőrizgették egymást egy applikációban, hogy ki hol van.
– Hogy valamit megbeszéltek, és az úgy volt. Nem küldtek üzenetet, hogy bocs, ma mégsem jó.”
Mindkét utóbbi válasz a bizalomról szól. Amikor ebben a lapszámban megpróbáltuk összegezni, hogy a nyílt üzenetek és a titkok hogyan szervezik egy közösség életét, illetve a társadalom működését, és milyen hatással vannak a kultúrára, ugyanígy mindig a bizalom kérdéseihez érkeztünk. Mi van egy üzenet mögött? Egyáltalán miért vagyunk biztosak abban, hogy „mögötte” van az igazság? Miért vagyunk gyanakvók? És mitől válunk mégis megvezethetővé?
A valóság gyakran igazolja, hogy az ókori görögök tisztán látták a világ működését – ezekre is volt magyarázatuk. Úgy tűnik, sokkal jobban ismerték az embert, mint ma bármelyikünk, holott a tudósaink már a fejünkbe látnak. Nem csak az agyi képalkotó eljárások fejlettségére gondolok, amelyek feltérképezik akár azt is, mikor melyik agyterületünk aktív éppen, hanem az algoritmusokra és a rólunk begyűjtött digitális adatokra is, amelyekből a sóvárgásaink és a félelmeink egyaránt kiolvashatók. Márpedig a sóvárgásaink és a félelmeink hatására hozzuk meg a legtöbb döntésünket, a legnagyobb horderejűeket is. Meglehet, hogy ez az emberi történelemben a kiszolgáltatottság új fejezetét indította el. De az sem kizárt, hogy nincs itt semmi látnivaló, nincs ebben semmi olyan újdonság, amit már ne tudtak volna azok a régi öregek is, akik az Olümposz lábánál történeteket meséltek a hegyen lakó isteneikről.
Azokban a régi időkben úgy tartották, hogy Hermész az istenek hírnöke. Ő sokkal több volt, mint egy szolgálatkész futár, aki kezében kígyós pálcával, fején kalappal, lábain szárnyas aranysaruval szélsebesen repül a rá bízott üzenettel. Hádésztól például azt a feladatot kapta, hogy aranybotját a haldoklók szemére téve, szelíden, de ékesszólóan elszólítsa őket az élők sorából.
A gyerek Hermészt Apollón vitte fel az Olümposzra, miután lopáson és hazugságon fogta, bepanaszolta Zeusznál, aki ezt követően figyelmeztette a fiát, hogy ezentúl tisztelje a magántulajdont, és ne beszéljen nyilvánvaló hazugságokat.
„– Akkor hát nevezz ki hírnököddé, atyám – felelte Hermész –, és én vállalom a felelősséget az istenek javaiért. Nem fogok többé hazudni, azt azonban nem ígérhetem, hogy mindig kimondom a teljes igazságot” – olvashatjuk a Robert Graves által közreadott A görög mítoszok lapjain Szíjgyártó László fordításában.
Hermész feladata lett a szerződések megkötése és a kereskedelem fejlesztése is, valamint az utazás lehetőségének biztosítása a világ valamennyi országútján. Ő tanította meg az isteneket arra, hogyan kell két száraz fadarabbal tüzet gyújtani, föltalálta a csillagászatot, a zenei skálát, az ökölvívást és a tornát, a súlyokat és a mértékeket, valamint az olajfatermesztést, a kockajátékot és a kockából való jóslást. Lantot és pásztorsípot készített, ő segített a három Moirának összeállítani az ábécét. A szónokok, a kereskedők, az utazók és a tolvajok patrónusa lett.
Hogy lehet valaki egyszerre a kereskedők istene és a tolvajok patrónusa? Az úton lévő ember, hogy remélhet védelmet ugyanattól, akitől a rabló a sikeres fosztogatás segítését várja? Aki mértéket ad, és mérhetővé teszi a világ dolgait, a megértést és az igazságosságot juttatja érvényre, vagy elfedi adatokkal a valóságot? Nem elmondani a teljes igazságot nem hazugság? Mi ez a sok ellentmondásnak tűnő furcsaság az istenek hírnöke körül?
Hermész alakjában évezredek óta összegezte az ember a tények sokarcúságát – Hermész évezredek óta figyelmeztet, hogy nézőpont kérdése, mit milyennek látunk, melyik kijelentést hogyan értelmezzük. Így honnan tudható, mi az üzenet? Hogyan ismerhető fel a szavakon túli, mögöttes értelme? Az üzenet lényege megérthető-e egy lecsupaszított információból is vagy a dekódolható üzenet mindig egy történet? Mostanig, a 21. századig a válasz mindig egy történet volt, amely kiküszöbölte a megismert információ esetlegességét, és elénk tárta annak a világnak a törvényszerűségeit, amelyből az információ igazságtartalma vétetett.
Ma, amikor sokan az információk és a mérhető adatok bűvöletében méricskélik a mondandójuk súlyát, már az sem lényeges, mi az üzenet, elég, ha a reakciók, a kattintások mérhetően igazolják a megszólalás és a megszólaló fontosságát. Ha a számok és az adatok válnak az igazság letéteményesévé, akkor már nincs értelmezhető üzenet, csupán abszurd következtetések, amelyekhez logikusnak ható okfejtéseken át vezetnek el minket azok, akik nem értő és érző embereknek, hanem fogyasztóknak szánják az üzeneteket. Ha beérjük igazságmorzsákkal a valós ismeret helyett, végérvényesen elveszítjük a lehetőséget, hogy értsük egymást.
Mi vértezhet fel ez ellen? A történetek. Az, ha elbeszéljük őket. És az, ha meghallgatjuk őket.
Miért nincs időnk mesélni? Miért nincs türelmünk hallgatni? Mert dirib-darab információk tömkelege, irdatlan mennyiségű „semmi” zúdul ránk nap mint nap a képernyőkön keresztül. Nap mint nap kirabolnak. És mi nap mint nap ajtót nyitunk a tolvajoknak. A gondolkodásra, a megértésre, az elbeszélésre fordítható időnket orozzák el az életünkből.
„Mert megkövéredett e népnek szíve, és füleikkel nehezen hallottak, és szemeiket behunyták; hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, és ne halljanak füleikkel, és ne értsenek szívükkel, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket” – mondja Jézus (Mt. 13:15), amikor a tanítványai arról kérdezik, miért beszél példázatokban.
Úgy tűnik, hogy ez a kórság, amelynek legfőbb tünete, hogy „látván nem látnak, és hallván nem hallanak, sem nem értenek”, nem új nyavalya az emberiség életében. A gyógymód is régi: példázatok, azaz történetek vezetnek el az igazság megértéséhez.
„Akinek van füle a hallásra, hallja.”
Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő
