Kedves Olvasó!
Kérlek, fogalmazz meg két igaz állítást a zenéről. Az elmúlt hetekben ezzel a kéréssel nyaggattam a barátaimat, ismerőseimet. Nagyon egyszerű feladat. De ha olyan kijelentést keresünk, amely valóban érvényes és nem ellentmondásos, akkor nagyon nehéz. Még az olyan egyértelműnek ható igazságok is megkérdőjeleződnek, mint hogy a zene összeköti az embereket. Hiszen el is választja – figyeljük meg a különböző zenei szubkultúrákból tákolt identitásokat, melyekben talán a csoporthoz tartozásnál is erősebb pillér, hogy elkülönüljenek másoktól. De gondoljunk csak arra a hétköznapi képre, ahogy fülhallgatóval a fülükben/fülükön loholnak, ücsörögnek, élnek körülöttünk emberek. Egymás mellett vagyunk és mást hallunk – az érzékelés szintjén is egészen különbözőek a valóságtapasztalataink. Eldönteni, mit halljunk – szabadság ez vagy kiszolgáltatottság? Gazdagság vagy az elszegényedés cifra nyomorúsága? A bedugott fülű ember portréja a legzavarbaejtőbb ikon a valaha volt összes emberábrázolás közül.
Mi most nem vállalkozunk arra, hogy kielemezzük, hogy a technikai fejlődés Edison fonográfjától kezdve a rádió térnyerésén át a lemezjátszó és a walkman, majd a streaming szolgáltatások elterjedéséig hogyan írta át az ember zenéhez való viszonyát. A közösségi zenéléstől vagy az önkifejezést szolgáló énekléstől, az alkotói léttől eljutott a társadalom a fogyasztói létbe, a magányos hallgatásba. De közben az is igaz, hogy gigakoncerteken, többnapos fesztiválokon tapasztalhatjuk meg mekkora erő és energia összpontosul a színpad köré gyűlt tömegben. Közben adott az a kiváltság is, hogy a világ legjobb zenéit hallhatjuk bármikor egy kattintásra. És ez történik? Valóban a világ legjobb zenéit hallgatja az emberiség? Valóban egyre kiválóbb és igényesebb, egyre összetettebb és kifinomultabb lett a zene és a közönsége?
Jellemzően 21.századi kérdésfelvetésnek tűnhet a mesterséges intelligencia hatása a zenére, de ez a feladvány egyelőre sokkal inkább gazdasági és jogi kérdés, mintsem kulturális. Bár kétségkívül jelentős hatása van a kultúrára is annak, hogy olyan eszköz került az ember kezébe, amellyel boldog-boldogtalan létre tud hozni valamit – képet, szöveget, zenét. Ha nincs mögötte értelmes és összetett gondolat, érvényes mondanivaló, mindez csupán szemét és zaj. Az ember pedig eddig is igencsak kiszolgáltatott volt a silánysággal, giccsel és középszerűséggel szemben. Most kapott egy eszközt, amely bármikor újragenerálja a középszert irdatlan mennyiségben. Gondoljunk bele: a mesterséges intelligencia segítségével az ember 15 milliárd képet hozott létre csupán másfél év alatt – korábban ugyanennyi fotó 150 év alatt készült. De a gép és az ember furcsa szövetsége ugyanígy ontja magából a szövegeket és zenéket is – könnyedén átfordul ez abba, amikor már megsejteni is nehéz lesz, mi hordoz emberi gondolatot, mi az, ami csupán sokadik variációja valami átlagosnak. Ahogy a bolygó fuldoklik a szeméttől, úgy borít be minket ez is. Ne felejtsük el, mennyire észrevétlenül végbement változás volt, hogy a kattintásszámok – és az ebből eredő piaci haszon – érdekében sokan már nem embereknek írnak, hanem algoritmusoknak. Természetes következmény, hogy hamarosan nyelvi modellek kreálnak körénk olyan tartalmakat, amelyeket nyelvi modelleken alapuló keresőfelületek tesznek majd elénk.
Vajon felismerhető marad-e az igazi különlegesség, a valódi művészet? Aki ezt keresi, egyáltalán lesz-e/van-e lehetősége megtalálni? Vagy törvényszerű, hogy a silány semmi ellepjen és eltakarjon mindent? Minket ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor ezt a lapszámot szerkesztettük. Az emberi gondolkodás és érzékelés megismerhető tényeit kerestük, amikor összegezni próbáltuk, hogyan hat a zene az emberi agyra, az állatokra vagy a növényekre, amikor az évszázadokon át tökéletesedő táncmozdulatokban rejlő életfilozófiára kérdeztünk rá, amikor madárhangokat kutató szakembert és hangszerkészítőt faggattunk a zene és a hangok lényegéről, vagy amikor együtt örvendeztünk a mesemondóval, aki a harangok belsejébe kémlelt, és felismerte, hogy először örökítheti meg ilyen formában az idő nyomait.
Mi képesek vagyunk felismerni azonnal, ha valami igazán különlegessel találkozunk? Ez kulcskérdés – akkor is, ha a zenéről vagy ha a jövőről gondolkodunk. Az idők során beigazolódott, hogy az emberben ott rejlik a képesség, hogy ráhangolódjon (!) valamire, teljes figyelmével forduljon lényeges dolgok felé, hogy összehangolódjon (!) a körülötte lévőkkel. Ez a képesség tette lehetővé a közösségek és a kultúra létrejöttét. Meg tudjuk-e őrizni ezt a képességet? Ebben lehet valódi tétje a zenének.
Valószínűleg nem emberi találmány – az ember nem feltalálta a zenét, hanem felismerte. Sőt megtanulta létrehozni és használni. Megfigyelte, mi a harmónia, a különböző hangzású zenék, zajok, hogyan hatnak az emberre, milyen zene előzze meg az istenekhez fohászkodást, milyen a harcba indulást, mi hangozzék munka közben. Ritmusok és dallamok nyomán értett meg összefüggéseket. Gondolkodott és alkotott. Ma a fütyörésző jókedvtől a sóhajba forduló siratókig, a templomoktól a fesztiválokig, a szerelemtől a magányig mindenben már-már magától értetődő természetességgel van ott a zene.
Mi különleges és mi egyedi? Minden hangszernek más a hangja – nincs két teljesen egyformán szóló hegedű, zongora, kürt. De mégis felismerhető, hogy az adott hang hegedűé, zongoráé, kürté. Semmi sem hangzik pontosan ugyanúgy, mégis érzékeljük, hogy ez madárcsicsergés, ez emberi nyelv, ez Mozart D-dúr szonátája két zongorára.
Egyedi az emberi hang is – nyolcmilliárd megkülönböztethető hang, ujjlenyomat, DNS hordozza a választ arra, hogy mi az ember. A zene talán épp azért ilyen fontos közege a létezésnek, mert igazolja a harmónia működését, hogy van valami közös ebben a szétszóratott, felaprózott információkra bontott világmindenségben. Ezért kapaszkodik bele az elme, mert bár a maga teljességében nem megismerhető, mégis felismerhető és érzékelhető a működése.
Kedves Olvasó, a következő oldalakon ebben a figyelemben, valóságra hangolódásban szeretnénk elkísérni téged. Gyere, fogalmazz meg két igaz állítást a zenéről!
Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő
